Az angliai Blundellandban született, Liverpool mellett, 1884. június 13-án. Apja békebíróként tevékenykedett, családja pedig generációkon keresztül favágásból élt. A család skót eredetû volt, gyökerei egészen egy Grissell Gardner nevû asszonyig vezethetõek vissza, akit 1610-ben boszorkányság vádjával égettek meg Newburgh-ben. Gardner nagyapja is állítólag boszorkányt vett nõül, s kinek jónéhány távoli rokona szintén rendelkezett bizonyos, nem mindennapos pszichikai adottságokkal. Úgyszintén Gardner családfájához tartoztak oly neves személyiségek, mint Liverpool több polgármestere, és Alan Gardner tengerész parancsnok, ki késõbb fõadmirális lett, akit fõnemesi rangra is emeltek, majd késõbb a Csatorna Flotta fõparancsonoka lett, és Napóleon ellen küzdött az 1807-es ütközetben.

Gerald három fiúgyermek közül másodikként született, és fiatal korában gyakorta küszködött asztmarohamokkal. Annak érdekében, hogy egészségi állapota javuljon, nevelõnõje, Josephine McCombie meggyõzte a szülõket arról, hogy a kisfiú egy egész télen át Európában utazgathasson vele. A fiatal Gerald ezen idõ alatt rengeteg lehetõséget talált arra, hogy a könyveket bújja. Josephine késõbb Ceylonba ment férjhez, ahová Geraldot is magával vitte, aki ott egy teaültetvényen kezdett el dolgozni. Késõbb Borneón és Malájföldön talált munkát.

Távol-keleti utazásai során közelebbi kapcsolatba került néhány bennszülöttel, és megismerkedett azok spirituális hitrendszerével, mely sokkal nagyobb befolyást gyakorolt rá, mint a kereszténység. Különösen a rituális tõrök és kések kezdték vonzani, legfõképp a maláj krisz. 1939-ben Szingapúrban adták ki elõször elsõ saját könyvét "Krisz és más maláj fegyverek" címmel. A könyv megalapozta Gardner szakmai elismerését a krisztõrök területén, és azóta is a téma legalapabb mûveként tartják számon, 1973-ban még egy második kiadást is megért.

1923 és 1936 között Gardner a brit kormány alkalmazásában állt a Távol-Keleten, mint gumiültetvény felügyelõ, vámhivatalnok, és az ópiumbarlangok felügyelõje. Jelentékeny pénzmennyiséget sikerült felhalmoznia a gumiból, mely lehetõvé tette számára, hogy a régészet iránti heves érdeklõdését táplálja. Állítása szerint õ fedezte fel Singapura õsi városának helyét.

1927-ben feleségül vett egy angol nõt, Donnát, aki visszatért vele Angliába, mikor 1936-ban Gardner visszavonult a kormányzati szolgálatból. Ezután legtöbb idejét régészeti célú utazgatásokkal töltötte Európában és Kis-Ázsiában. Cipruson történt meg vele az az eset, amikor olyan dolgokat pillantott meg, melyeket korábban megálmodott, és mely meggyõzte õt arról, hogy egy másik életében, korábban már élt azon a helyen.

Ezen tapasztalatai adták a hátterét 1939-ben íródott, következõ könyvének, melynek címe "Istennõ érkezik". A regény Cipruson játszódik, és az i. e. 1450 környékén zajló történet Aphrodité istennõ kultusza köré fonódik. A II. világháború küszöbén járunk már, mikor Gardner megismerkedett azokkal az emberekkel, akik megismertették õt a boszorkánymesterség hagyományaival. Ekkoriban õ és felesége New Forest közelében élt, ahol Gardner csatlakozott a Crotona követõi elnevezésû, szabadkõmûves páholyhoz, melyet Mrs. Besant Scott, a teozófus Annie Besant lánya alapított. Ez a csoport hozta létre "Anglia Elsõ Rózsakeresztes Színházát", mely okkult témájú színdarabokat mutatott be. Egyik tagjuk azt mondta Gardnernek, hogy õk egy korábbi életükben már találkoztak egymással Cipruson, sõt, pontosan leírta neki ugyanazt a helyet, melyet korábban már látott álombéli víziójában.

A Crotona Követõin belül létezett egy másik, titkos csoport, mely bizalmába avatta Gardnert. A csoport tagjai örökletes boszorkánynak vallották magukat, kiknek családja évszázadokon keresztül gyakorolta a mesterséget, s ezt a gyakorlatot még a középkor és a reneszánsz idõszakaiban zajló, heves és véres boszorkányüldözések sem tudták megszakítani. A csoport New Forestben tartotta találkozóit, és néhány nappal a II. világháború kitörése elõtt Gardner beavatást nyert a covenbe annak fõpapnõje, Old Dorothy Clutterbuck révén.

1940. július 31-én (Lammas éjszakáján) a coven, immár Gardnerrel együtt, találkozót szervezett Dél-Angliában más boszorkányokkal, hogy rituálét mutassanak be, melynek célja az volt, hogy Hitler csapatait megakadályozzák az angliai partraszállásban. A rítust követõ rövid idõn belül a coven öt tagja halt meg, amelyért azt a tényt tették felelõssé, hogy a rituálé túl sok energiát igényelt tõlük. Garner maga is úgy érezte, egészsége komolyan megrendült.

1946-ban Arnold Crowther mutatt be õt Aleister Crowleynak, kit kora legelismertebb és leghírhedtebb mágusaként tartottak számon. Crowley az általa akkoriban vezetett Ordo Templi Orientis nevû mágikus rend tiszteletbeli tagjává fogadta.

Mivel a boszorkányság még mindig az angol törvényekbe ütközött, Gardernek a csoport szigorúan megtiltotta, hogy bármilyen anyagot nyilvánosan publikáljon tanaikról. Ezért 1949-ben Scire álnév alatt publikálta mágikus regényét "A Magas Mágia Segítsége" címen. A munka olyan rítusokat is tartalmazott, melyeket õ a covennel tanult, továbbá szót ejtett a Szarvas Isten tiszteletérõl, az Istennõ azonban nem került említésre.

1951-ben, amikor eltörölték a boszorkányságellenes törvényt, Gardner elszakadt a New Forest coventõl, és létrehozta saját covenját. Még ugyanebben az évben a Man-szigetre utazott, ahol a Cecil Williamson által létrehozott Mágia és Boszorkányság Múzeumát látogatta meg, mely egy 400 éves, eredetileg egy boszorkánycsalád birtokában lévõ földmûves házban kapott otthont. Williamson eredetileg Folklór Központnak nevezte el az intézményt, és úgy tervezte, hogy az az akkoriban praktizáló boszorkányok központjává válik majd. Gardner "bentlakó boszorkánnyá" vált, és saját, személyes gyûjteményével egészítette ki a kollekciót, mely rituális eszközökbõl és kellékekbõl állt. Késõbb megvásárolta az egész múzeumot.

1953-ban avatta be covenjébe Doreen Valientét. Ekkoriban a csoport rituáléi erõsen emlékeztettek azokra a rítusokra, melyeket a "Magas Mágia Segítségé"-ben leírt. Doreen segítségével Gardner újrarendszerezte anyagait, mivel az eredeti coventõl örökölt leírások és gyakorlatok meglehetõsen hiányosak és töredékesek voltak. 1954 és 1957 között közösen dolgozták ki továbbfejlesztett rítusaikat és hagyományaikat. A munka Árnyak Könyve néven vált ismertté, és a mai gardneriánus tradíció alapjává vált.

Gardner 1954-ben publikálta elsõ tudományos muinkáját a "Boszorkányság Napjainkban" címen. A könyv erõteljesen alátámasztja az angol antrolpológus, Margaret A. Murray tanait, miszerint a modern boszorkányság egy õsi, szervezett pogány vallás túlélõ maradványa, mely a boszorkányüldõzések idején titokban maradt fenn. A könyv elõszavát maga Murray írta.

A könyv hatamas sikere arra ösztönözte a misztikumok iránt érdeklõdõ embereket, hogy coveneket kezdjenek el létrehozni szerte Angliában. Gardner hirtelen az érdelõdés központjában találta magát. Számos közszereplése során a média "Britannia Vezetõ Boszorkányának" kezdte el tituláln, mely címre Gardner egyáltalán nem tartott számot. Nem vonzotta sem pénz, sem személyes dicsõség, inkább zavarban érezte magát a rivaldafényben. 1959-ben jelent meg utolsó könyve, "A boszorkányság jelentése".

1960-ban egy, a Buckingham Palota által adott kerti mulatság keretében Gardnert hivatalosan is elismerték a Távol-Keleten végzett, áldozatos civil munkásságáért. Ugyanezen évben elhunyt Donna, õt pedig ismét asztma kezdte gyötörni. 1963 telén találkozott Raymond Bucklanddel, aki hamarosan Amerikába költözött, nem sokkal azelõtt, hogy Gardner Libanonba utazott. Bucklandet Gardner akkori fõpapnõje, Monique Wilson avatta be a Mesterségbe, s õ az, akitõl késõbb az amerikai gardneriánus tradíció kifejlõdõtt.

Gardnert Libanonból úton hazafelé, a hajó fedélzetén érte a halál 1964. február 12-én. Temetése Tuniszban volt, február 13-án. Végakaratában múzeumát, rituális eszközeit és kellékeit, jegyzeteit, valamint könyveinek szerzõi jogát Wilsonra hagyta. Öröksége más részeinek Patricia Crowther és Jack Bracelin voltak a kedvezményezettei, utóbbi volt az, aki Gardner életrajzát megírta és megjelentette "Gerald Gardner: Boszorkány" címmel 1660-ban. Wilson és férje rövid ideig üzemeltette a múzeumot, miközben hetente gyûléseket tartottak Gardner kunyhójában. Késõbb azonban a múzeumot bezárták, a gyûjtemény legnagyobb részét pedig eladták a Ripley szervezetnek, mely szétosztotta azt különbözõ múzeumoknak.

Doreen Valiente úgy jellemezte Gardnert, mint egy "mindennemû rosszindulattól mentes" embert, ki a végletekig jóindulatú és nagylelkû volt, s emellett erõteljes, még ha nem is kivételes mágikus hatalommal rendelkezett. Gardner mindig küldetésének tekintette, hogy a fiatalokat megismertesse az õsi Vallással. Attól félt, hogy a Mesterség fõképp az idõsek körében marad fenn, akik, amikor meghalnak, magukkal viszik a sírba a tudást, s kihal velük együtt. Szomorú, hogy õ is eltávozott, mielõtt megérhette voln, hogy megláthassa, írásai mennyire inspirálták az embereket, s az általa újjáélesztett, õsi hagyomány mekkora mértékben erõre kapott. Napjainkban a Mesterség folyamatosan hagyományozódik tovább, és szerte a világon elterjedt. De minden mai Wicca a legnagyobb szeretet és megbecsülés hangján emlékezik meg róla, Gerald Brosseau Gardnerrõl, akinek oly sokat köszönhetünk.